Interjú a Logarléc Múzeum igazgatójával, Mike Konshak-kel

Következzen egy interjú, amit Mike Konshak-kel, a Nemzetközi Logarléc Múzeum (www.sliderulemuseum.com) igazgatójával készített egy bizonyos Ephemera becenevű blogger 2009. márciusában; én pedig most lefordítottam.

"Mike Konshak egy világszerte elismert logarléc-gyűjtő, s egyben a Nemzetközi Logarléc Múzeum igazgatója. Mike hírnevét számos eredmény öregbíti, többek között 29 szabadalom, de ebben az interjúban természetesen a logarléc-gyűjteményére fókuszálunk.

- Mike, hogyan kezdted gyűjteni a logarléceket?
- Egy logarléc-gyűjtemény születése - elég nyilvánvaló módon - általában úgy fest, hogy az ember megvásárolja az első logarlécét. Az én esetemben ez 1995-ben történt, amikor ellátogattam egy szociális otthonba, egy nyugdíjas mérnökhöz - aki egykor az IBM-nél dolgozott -, s aki egyébként egy CB-rádió antennájával kapcsolatos problémát segített nekem megoldani.

Lementünk a pincébe, és ahogy a lomokat, szarufákat arrébb pakoltuk, számtalan vákuumcső és más elektronikus kütyü mellett néhány logarléc is előkerült. Az öreg észrevette, hogy mennyire tetszenek a logarlécek (ahogy számolgattam velük, boldogan gügyörésztem, mint egy kisbaba), és amikor elbúcsúztunk, nekem ajándékozott egyet. Ez egy amerikai, K&E gyártmányú 4081-3 Decitrig modell volt, amit aztán évekig az irodámban, az íróasztalomon tartottam, a CAD számítógépem mellett (amin már 1987 óta dolgoztam, addig papíron terveztem).

Egyébként már 1978 óta nem használtam logarlécet, amikor is a Texas Instruments SR-10 elektronikus számológép megfizethetővé vált számomra. Így azonban újra élvezhettem a legendás csúszólécek simogatását, miközben például arra vártam, hogy a nyomtató kinyomtassa a rajzaimat. 2003-ban valamikor a templom előtt beszélgettem pár ismerősömmel, és arra terelődött a szó, hogy az emberek mit gyűjtenek vagy mit szeretnének idővel megszerezni - játékfigurákat, sportkocsikat, vagy akár nőket. Elég hosszúra nyúlt a beszélgetés, mindenesetre én valami olyasmit mondtam, hogy "ha valaha is gyűjteni fogok valamit, akkor azok a logarlécek lesznek". Aztán arról beszélgettünk, hogy milyen logarléceink voltak az iskolában, vagy a számítógépek, zsebszámológépek megjelenése előtt (egy fiatalabb beszélgetőtársunk ekkor diszkréten a kávézóba távozott, megunva az "öregek" beszélgetését).

Ahogy hazaértem, rá is kerestem az interneten, és vettem pár lécet az eBay-en. Az volt a szándékom, hogy kiállítódobozokban, változatos életképekként helyezem majd el a logarléceket. Legalább 600 különböző korú és állapotú eszközt találtam az eBay-en, melyek árverésre vártak. Megtaláltam számos gyűjtő weboldalát is, akik árulták a léceiket. Küldtem nekik e-mailt pár kérdéssel, hogy melyek a legnépszerűbb példányok, és melyeket érdemes gyűjteni. Ted Hume, az Oughtred Társaság tagja nagyon segítőkész volt, és küldött egy listát, hogy melyek azok a lécek, melyek egyetlen komoly gyűjteményből sem hiányozhatnak. Nem a ritkaság volt az elsődleges szempont, sokkal inkább az, hogy melyek a legjobb (ipar)művészeti példák, vagy hogy mely típusokat használták leginkább a tudósok, mérnökök.

Itt akár abba is hagyhattam volna az egészet, de miközben további logarléceket kerestem és licitáltam rájuk, sokszor előfordult, hogy túl sokat fizettem értük, így aztán elkezdtem apró, nüansznyi különbségeket felfedezni a léceken, amiket az eBay-en láttam. Ekkor már a gyűjteményemben lévő példányok száma száz körül járhatott, így egyre nehezebben tudtam nyomon követni, hogy milyen logarléceim vannak. Ezért aztán készítettem egy weboldalt, ahová szkennelt képeket tettem fel a lécekről.

Saját magam továbbképzésére elkezdtem összeállítani egy szójegyzéket is azokból a kifejezésekből, szavakból, amiket a logarlécekkel kapcsolatban hallottam vagy azokon olvastam, vagy például utánanéztem azoknak a skáláknak, amiket nem értettem - szóval kutatni kezdtem. Ez lett az én "enciklopédiám", ami folyamatosan bővül a mai napig. Az internet könnyebbé és átfogóbbá teszi a kutatást az átlagember számára is, s ennek én lépten-nyomon nagy hasznát veszem. Számos nyelven elsajátítottam néhány szót, mint mondjuk németül, franciául, spanyolul, japánul vagy oroszul, miközben a logarléceken olvasható szövegeket fordítottam, és a gyűjteményemet rendszereztem, az enciklopédiámat pontosítottam.

Így már bármerre utaztam, meg tudtam nézni az interneten a gyűjteményemet, így el tudtam kerülni, hogy olyan lécet vásároljak, amit már korábban megszereztem. Ha belegondol, nem túl szerencsés dolog ilyen duplikátumot szerezni, és sajnos, nem dolgoztam eleget a gyűjtemény katalogizálásán ahhoz, hogy ezt teljesen elkerülhessem. Bár az is előfordult, hogy már volt az adott gyártótól pontosan az a modellem, mégis - szándékosan - megvettem, ha nagyon jó áron adták (főleg, ha az elsőt túl drágán vásároltam). Így lecsaptam a jó ajánlatra, mielőtt valaki más szerezte volna meg. A későbbi eladás azonban nem mindig működött jól, mivel a szállítási költség, stb. jelentősen megdrágítja a dolgot. A mérnökök általában nem túl jó üzletemberek...

- Az eBay-es kereskedés nyűgjei, ismerős panasz... Milyen érdekességekkel találkozik, mint logarléc-gyűjtő?
- Az egyik dolog, amit én nagyra értékelek, az például az eredeti tulajdonos neve a logarlécbe karcolva, vagy a bőrtokra, használati útmutatóra írva. Velem ellentétben a legtöbb gyűjtő ezeknek nem örül, mert ők inkább a teljesen újszerű, "out-of-the-box" állapotú logarléceket becsülik. Én viszont tudom, hogy például ez a logarléc egy iskolás diáké volt hosszú éveken át, ezzel pedig hidakat vagy használati tárgyakat terveztek, esetleg a rajta elvégzett számításokkal segített megnyerni egy háborút, vagy más hasznos célt szolgált - persze sok esetben a logarléc "titka", története ismeretlen marad. Ezért azt akartam, hogy a logarlécekkel elért eredmények, a velük előállított termékek is megjelenjenek a kiállításon, tisztelegve azok előtt, akik egykor a lécekkel dolgoztak. Ezeknek az embereknek a történetét jeleníti meg a galériám, információkkal, képekkel.

Tehát, amikor a kiállítás összeállításába kezdtem, sok ember nekem adományozta pl. az édesapja logarlécét, mint fontos emléket. Az egyik kedvenc logarlécem egy olcsó fémből készült darab, 1912-ből. Bizonyos George W. Richardson készítette, akinek akkoriban egy kis boltja is volt Chicago-ban. Az ő skála-nyomtatási eljárása volt az előfutára például a Gilson-féle logarléceknek. Richardson galériáját - ami a weboldalamon látható - a dédunokája állította össze, és a család nagyon hálás az én munkámért is, mivel korábban ők sem voltak teljesen tisztában a dédapa eredményeivel.

Miután már több mint ezer darabos lett a gyűjteményem, azt vettem észre, hogy legalább akkora örömömet lelem a logarlécek, kézikönyvek szkennelésében, a történelmi adatok dokumentálásában, mint abban, ha megszerzek egy új logarlécet. A valódi szerkezetek valójában műanyag dobozokban sínylődtek, és csak a weboldalam tette lehetővé, hogy mások is megnézhessék a gyűjteményemet.

Attól a lehetőségtől irtóztam, hogy a kincseimet apránként eladjam, ha netán valami másba kezdek, ezért felvettem a kapcsolatot pár múzeummal és iskolával, hogy helyet tudnának-e adni a gyűjteményemnek. Mivel a logarlécek a technikatörténet egy nagyon szűk (bár mégis jelentős) szeletét képviselik, a legtöbb múzeumot egyáltalán nem érdekelte a dolog. A kisebb kiállítóhelyeket pedig a kollekció mérete akadályozta meg abban, hogy közszemlére tegyék, mivel nem rendelkeztek hozzá elég hellyel.

Aztán 2006-ban a gyűjtemény otthonra lelt Kaliforniában, Mountainview-ban, a Számítógép Történeti Múzeumban. Elsősorban nem is a ritka és már nehezen beszerezhető "kincsek" miatt fogadták be, hanem mert a kollekciót részletesen dokumentáltam, és a szkennelt szakkönyvekből, útmutatókból álló egész terjedelmes könyvtáramat is rendelkezésükre bocsátottam. Ők is sokat lendítettek a munkámon, a saját kutatásaikkal.

Tehát a gyűjteményemet - kivéve néhány darabot, amit megőriztem a saját kiállító-dobozaimban, illetve amik már nem fértek fel a kisteherautómra -, elszállítottam Colorado-ból Kaliforniába, és a Számítógép Történeti Múzeum nevére írtam. Közben épp ott volt a Oughtred Társaság nyugati parti találkozója is, így jó üzleteket tudtam kötni, mivel gyűjteményem egy részét (amire a múzeum nem tartott igényt) más gyűjtők vásárolták meg. Senki más nem értékeli úgy ezeket a dolgokat, mint ők. Az Oughtred Társaság felajánlotta, hogy legyek a webmesterük, tehát nem maradtam foglalatosság nélkül.

- Melyek a gyűjteménye kedvenc darabjai?
- Jelenleg, mint a Nemzetközi Logarléc Múzeum igazgatója, főleg "virtuális" logarléceket gyűjtök - tehát fotókat, szkennelt képeket más gyűjtők olyan modelljeiről, melyek nincsenek még a kollekcióban, és egykori gyártók régi dokumentumaira, adataira vadászom. A weboldalamat naponta 30 ezren látogatják a világ minden tájáról. Valamint segítek a washington-i Smithsonian Intézetnek olyan amerikai példányok rendelkezésükre bocsátásával, melyek nekik nincsenek meg. Az emberek még más országokból is küldenek nekem logarléceket, például amiket a szeretteiktől örököltek, hogy jó helyre kerüljön. Ezeket megőrzöm, sosem adom el, és igyekszem nekik megfelelő helyet keresni. Egy hölgy például az édesapja logarlécét küldte el nekem, aki 1930-ban diplomázott a Colorado-i Egyetememen (a diplomájával és a portréjával együtt küldte el). Csak egy rövid utazásomba került, hogy ezeket az értékes tárgyak a Boulder kampuszba, a Colorado-i Egyetem Kulturális Örökségeinek Múzeumába kerüljenek.

Az egyik legújabb "örömforrásom" az általam indított logarléc kölcsönzési program, amelynek segítségével diákok és oktatók próbálhatják ki ezeket a szerkezeteket. A logarléc jó eszköz arra, hogy a tanárok elmagyarázzák a logaritmus fogalmát a mai diákoknak. A program 25 darab Acu-math 400 típusú logarléccel indult, amit iskoláknak kölcsönöztem, majd idővel 16 ilyen 25-ös szettre bővült a csere-készlet. A hozzánk kapcsolódó szervezeteknek köszönhetően már számos országban működik ez a program. Ezeket a készleteket ingyen kapják meg az iskolák, az egyetlen dolog, amit kérek, hogy jó állapotban adják vissza, néhány digitális fotóval az iskoláról, osztályról.

Most már újra van pár száz logarlécem, főleg adományozóktól, de ezek, legalábbis a legnagyobb részük szabadon megtekinthető, és ami még fontosabb, hogy az érdeklődők ki is próbálhatják őket. Hmmm... Talán az én régi alma materemben, a Kaliforniai Egyetemen is lehetne rendezni egy logarléc-kiállítást...

- Köszönöm az interjút, Mike!"